„Nem írtam naplót, nem volt hozzá se türelmem, se tehetségem.

És mert csak emlékezetemre hagyatkozhattam, ez a múltidéző könyv szeszélyes, hiányos.

Ki ne tudná: mindenfélével, jóval-rosszal zsúfolt elménk torzít, átrendez, ezt a részletet homályba meríti, amazt aránytalanul erős fénybe emeli. Nem írhattam hát hagyományos önéletrajzot, történetem nem az elején kezdődik, nem is szabályosan folytatódik, rendje önkényes, akár egy-egy mondatban is többféle idő csúszik össze, az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, ezért a hosszú, erre-arra indázó, túlterhelt mondatok, a tagolatlan szöveg. Úgy képzelem, írásom félig-meddig esszé, szándéktalan önelemzés, ki kellene derülnie belőle, mi, mikor, miért épült bele szellemi szervezetembe. És verseimbe, mert verseim természetéről is szerettem volna szót ejteni. Honnan vettem az anyagukat, képeiket, milyen szándékok, milyen véletlenek alakítják szerkezetüket, külső-belső világukat, hol van többnyire személytelen tárgyiasságunk hátterében a mégiscsak nélkülözhetetlen személyes, a csakis-az-enyém? Ha innen nézem ezt a műfajtalan munkát, töredékes műhelytanulmánynak is mondhatom.” (Lator László)